Hoshiyo Hasegawa a mosoly reményének felvillanása

Megismerkedés a búskomor Oshi-val…

Réges régen a középkori japánban még nem rég Inu no Taisho halála után élt egy szellem. Egy nem túl fiatal de mégis fiatalnak látszó szellem, akit Sesshoumarunak hívtak. Egyedül volt, mint mindig. Soha nem volt senkije mivel apja anyja meghalt. Senkit nem tűrt el maga mellett. Tél volt… hideg fagy és semmi nem maradt feketén vagy zölden… minden hófehér takaróba burkolózott. Sesshoumaru rengeteget sétált a puha hóban, mint most is. Ment-ment és egyszer csak egy vörös valamit látott meg az apja sírjánál. Közelebb ment és észrevette, hogy egy vörös takaró alatt egy személy van. Nem tudja ki és nem is, érzi a szagán.

-Ki vagy te ki a legszentebb helyen tartózkodsz? -nem volt valami kedves de nem tudott mást mondani.

-Nem érdekes ki vagyok. Én csak imádkozom a lelkéért. Vagy talán a te ismerősödé a sír?

-Az apámé de nem kérdezhetnek tőlem csak úgy dolgokat, hogy az én kérdésem egyértelmű választ nem kapott.

-A nevem Hoshiyo Hasegawa és azért jöttem, hogy a szomorú emberek halott lelkeit megvigasztaljam- a kis törékeny teremtés fölállt és szomorú arccal meghajolt a szellem előtt- A halottak, akiket sikerült megnyugtatnom Oshinak hívnak.

-A neved alapján gondoltam. A szüleid nem adtak valami kedvesebb nevet neked? Sohasem mosolyog… ez nem valami kedves név.(azt jelenti a neve)

-Ezt a nevet csak kaptam. Nincsenek szüleim és nem is, tudom hogy voltak-e -a lány lehúzta fejéről a csuklyát és belenézett Sesshoumaru szemébe- Mindent, tudok rólad csak azt nem, hogy milyen élőlény vagy… kedves vagy kegyetlen vagy, nem is érzel? Szeretnélek megismerni.

Rokonlélek

Sesshoumaru is lehúzta fejéről a csuklyát és ekkor a lány hófehér bőre kissé megpirosodott.

-Nagyon szép az arcod –a lány teljes nyugodtsággal mondta, ezt majd folytatta- Nagyon furcsállom, hogy nem mosolyogsz ezen a kijelentésen. Az emberek és a szellemek zavarba jönnek, ha előnyös tulajdonságaikat megemlítik.

-Ne általánosíts te halandó vagy mi vagy. Egyszerűen nem érzem meg az illatodon hogy te mi vagy. Nem érzek semmit csak… csak… -Sesshoumaru szava elakadt, amikor rájött milyen illatot is érzett meg- Ez virágok illata. Nárcisz, liliom, jácint, harangvirág, rózsa és cseresznyevirág illata. Soha senkinek nem volt még ilyen kellemes illata, mint neked te lány. Mi vagy te? És az arcod. Gyönyörű de nem veszek rajta észre semmi érzelmet. Vagy mégis? Bánat és szomorúság szennyezi be a lelked. Nincs szerelmed vagy valakid?

-Nincs. A szerelemtől félek. Túl nagy és túlságosan ésszel fel nem fogható dolog. Hol megöl, hogy szárnyakat ad, hol pedig csak kínoz… Ezt nem akarom. Elég nekem a gyászolás, amit teszek nap, mint nap.

Sesshoumaru nem merte bevallani magának sem de tudta: ezt a lányt soha nem lesz képes kiverni a fejéből. A szomorú mélybarna szemei, ahol már annyi könnycsepp hullhatott le, a rövid, gyöngyökkel összefogott ébenfekete haja, amit már annyi holtlélek csodált meg. Ha ránézett a lányra csak a tavasz jutott eszébe róla. Ha nem is hitte el de a lány örökre Sesshoumaru szívének tavasza lett.

-Tudod akaratlanul is nagyon megkedveltelek Sesshoumaru. Kedves vagy és rendkívül jó és tiszta lelked van csak egy baj van. Mint velem is de ez egy végzetes hiba –Oshi becsukta szemeit és könnyezni kezdett- Egyedül vagy. Egyedül és életcél nélkül létezel a végtelen világban. Akárcsak én. Nem valami jó dolog emberek lelkeit csitítgatni elhiheted. Szomorú és elkeserítő. Egyedül vagyunk mind a ketten.

-Akkor maradj velem. Ha már te velem vagy akkor egyikünk se lesz egyedül. Ez a szép a szeretetben. Minél többet adunk nekünk annál több és több lesz. Akit szeretünk azt nem hagyjuk el –mondta Sesshoumaru lánynak és a szemeiben keresett választ.

Nem jött válasz. Semmi hang. A lány odament a szellemhez és átölelte. Átölelte majd a kezét Sesshoumaru arcára tette. Végigsimította ujjait az arcán majd a szellem ajkainál megállt. Sesshoumaru gyorsan megfordult és elindult vissza ahonnan jött.

-Most menjünk haza rendben? –kérdezte idegesen a szellem.

-Persze… menjünk – a lány kissé elszomorodott de a fejében a szellem hangja csengett miközben azt mondja: „Egyikünk se lesz egyedül”

Egyedül a sötétben

Gyorsan múltak a napok a hetek de megismerték és rendkívül megszerették egymást. Rengeteget beszélgettek és sok időt töltöttek egymással. Valami mégis zavarta Sesshoumarut. Hoshiyo nem mosolyog. Egyetlen egyszer sem mosolygott.

Egyik nap pont a ház tetején nézték a csillagokat mikor Sesshoumaru megszólalt:

-Nem mosolyognál csak egyetlen egyszer a kedvemért? Csak egyszer. Hogy lássam milyen akkor az arcod.

A lány ránézett Sesshoumarura és már mosolyra húzta volna a száját de… Elvesztette az egyensúlyát és elkezdett lefelé zuhanni a 30 méter magas házról. Sesshoumaru után kapott de már nem érte el a lány kezét. Sikított, ahogyan esett lefelé a házról de egyszer csak nem érezte a napsütést és nem hallotta meg a szellem aggodalmas kiáltását. Egy hatalmas fekete helyen találta magát. Bárhova ment csak a fekete ürességet látta. Felkiáltott és sírni kezdett:

-Sesshoumaru! Azt mondtad nem lesz egyikünk se egyedül! Azt mondtad akit szeretünk azt nem hagyjuk el! Hol vagy? Nem akarok egyedül lenni! –a lányt senki sem hallotta meg de, észrevette, hogy a kezei elhomályosodnak és lassan eltűnnek- Nem akarok egyedül eltűnni! Veled akarok lenni Sesshoumaru! –az utolsó mondatának a végén már csak a könnyei látszódtak majd azok is eltűntek.

Sesshoumaru gyorsan lemászott a tetőről hogy megnézze mi történt Oshival azonban nem találta meg. Hiába kereste nem találta sehol. Azért még vízhangzott benne a lány halk hangja: „Egyedül vagyunk mindketten…”