Üzenet a palackban:

Kedves Olvasó!

Bizonyára szereted az Inuyasha animét. Ennek fényében talán joggal feltételezem, hogy, mikor kezdetét veszi a sorozat, tekinteted hűségesen a jó öreg tévé képernyőjére tapasztod. És pislogás nélkül nézel szembe e történet csodáival. Amennyiben így van, az írásomat talán túlontúl ismerősnek fogod találni. Ennek ellenére arra kérlek, olvasd végig türelmesen. Mikor kivégezted az utolsó szót is, felteszek Neked egy kérdést.

 Sesshoumaru és Sanaé históriája

1. Találkozás

Az erdő csendes volt. Az ég nyugaton rózsaszínre váltott. Keleten már egészen sötét volt. A Nap centiről centire ereszkedett, mintha attól félt volna, leesik. A fák lombja narancsszínben játszott, majd a narancs ragyogás végigfutott a kemény törzseken, kiemelve repedéseiket, áthatolt a bokrok sűrűjén, végigfutott a földön, végül megtörve, elgyengülve, de eljutott egy öreg, magas fáig.  Sesshoumaru a fa tövében feküdt ájultan. Hirtelen eltűnt szeméről a vörös homály, magához tért. Halk, gyönyörű dal szállt felé, mely megérintette a lelkét, körbevette, majd elhalt. Megrezzent egy bokor, s a lassan lefelé araszoló Nap fényében egy nő alakja rajzolódott ki. A szellemet nézte. Sesshoumaru üvöltve ült fel, szeme vörös volt, arcán a méregcsíkok megvastagodtak. A lány ijedten hozzásimult egy mellette álló fához, de aztán elengedte. Nem félt.

Sesshoumaru felébredt. Már besötétedett. Érezte, hogy az alkonyatkor nála járt lány nemrég volt ott. Oldalra fordította fejét, és nem messze tőle egy hosszúkás kis fadobozt vett észre. Sokáig nézte. Majd a bokrok közül előlépet a nő. Egy nagy levélen sült halat és gombát tett le a szellemtől tisztes távolságra.

- Törődj a magad dolgával. Ne hozz semmit, nem eszem emberi étkeket –Sesshoumaru hangja rekedt volt. Nem nézett rá a lányra, aki végül magára hagyta őt.

A Hold maga köré vonta felhő-ruháját, szemérmesen eltakarva szépségét, majd e színjátékot megunva, végül mégis ledobta köntösét, csak hogy megcsodálhassa az alant kanyargó patakban tükörképét. Elégedetten szemlélte arcát, mi már teljes pompájában látszott, káprázatos fénye végigömlött a tájon, ahogy kacagott, hisz a víz halk, csilingelő csobogása leginkább egy leány nevetését idézte. Ám, mielőtt kiteljesedhetett volna a gyönyörű pillanat, víz csobbant, keményen, megtörve ezzel e halk, szépséges melódiát, s a sima víztükör megrázkódott, fodrai végigfutottak a Hold másán, és a kép elmúlt, visszavonhatatlanul. Mert a patakban egy ember állt. A nő halat próbált fogni, a hold fénye sértődötten megcsillant a vízen, s a lány próbálkozása nyomán felröppenő cseppek megannyi gyémántként csaptak az ég felé. Néhány férfi lopódzott felé az éj sötétjében, ám a lány észrevette őket, megfordult, szemében ezüst csillant. A férfiak közelebb húzódtak egymáshoz, de a gondolatból, hogy négyen vannak egy vékony nő ellen, bátorságot merítettek és kihúzták magukat.

- Megmondtam! Sejtettem, hogy te vagy a tolvaj, Sanaé!

- Szerencséd, hogy árva létedre a falu befogadott. És így hálálod meg?

- Most megtanulod, hogy ne lopj!

- Te torzszülött, megkapod, ami neked jár!

- Örülj neki, hogy megtűrünk magunk között, te szörny!

Sanaét a földre taszították, és elkezdték rugdosni. Mikor végeztek, a lány elsántikált.

- Nem sok megbánást mutat.

Reggel Sanaé gyógyfüveket vitt Sesshoumarunak. Most közelebb ment, a fejét lehajtva a férfi mellé térdelt, és odatartotta neki azt, amit hozott. 

- Nem kell. Megmondtam, hogy ne hozz semmit –még mindig rekedt volt. Nem nézett rá a lányra –Hol szerezted a sebeidet? –nem kapott választ –Nem kell elmondanod, ha nem akarod.

Sesshoumaru ránézett a lányra. Sanaé felemelte a fejét, majd elmosolyodott. A szellem pislogott párat, amint a halvány, világos, kékesszürke szemekbe nézett. Az egyiket félig eltakarta egy ébenfekete hajtincs. A férfi elveszett bennük. Sesshoumaru azonban szellem volt, a hidegvér és önuralom mintaoszlopa, hát gyorsan, még mielőtt kiült volna az arcára a megdöbbenés, már el is nyomta azt.

- Most minek örülsz? –újra elfordult –Csak kérdeztem, nem mintha nagyon érdekelne.

Sanaé visszament a falu szélén, az erdőhöz és a kis patakhoz közel lévő kunyhójához, mely igazából egy barlangszerű mélyedés volt a sziklában. Félrehajtotta az ajtóként szolgáló rongyot, és meglepve látta, hogy egy férfi az ennivalóját falja fel éppen. A férfi hátrafordult.

- Mi van?! Tán a tiéd ez a viskó?

Sanaé végigmérte. Farkasbőrbe öltözött, szürkehajú, sebhelyes arcú, a füle hegyes. Egy farkas szellem. A lány lassan bólintott. Kiáltozás hallatszott.

- Ahhgrr, farkasok! Segítség!

- Jaj nekem! Máris rám találtak! El kell menekülnöm! –a szellem kirohant a kunyhóból, és megpróbált átjutni a patak túlsó oldalára, ám néhány farkas még idejében ráugrott, és kihúzta őt a vízből. A szellem már a parton hasalt, mikor ott termett egy másik farkas szellem, egy fiatalabb, hosszú, fekete hajú.

- Haha. Tűvé tettem érted az egész erdőt, te mocskos tolvaj –odahajolt a másikhoz –És most, add elő az ékkőszilánkot, amit elloptál tőlem.

A sebhelyes arcú remegő kézzel előhúzta, és a kezébe nyomta a szilánkot. A másik szellem megfordult.

- Köszönöm, hogy nem büntetsz meg érte… -mondta könyörgő hangon a sebhelyes.

A fiatalabb villámgyorsan visszafordult és egyetlen csapással végzett vele.

- Ostoba. Elfelejtettem volna? –majd ránézett a farkasaira –Ti maradjatok a faluban, lakmározzatok kedvetekre!

És elkezdődött a mészárlás.

Sanaé az ajtóból nézte végig a szellem meggyilkolását. Elborzadt, majd mikor látta, hogy a farkasok megtámadják a falut, látta a vért, hallotta a sikolyokat, futva menekült az erdő felé. Néhány farkas követte. Az erdő szokatlanul sötét, sőt, baljós volt. Sanaé teljes erejéből rohant. Félt. Az ezüsthajú szellemre gondolt. Megbotlott egy kiálló gyökérben, elesett. Hátrafordult, és ugrottak a farkasok.

Yaken Sesshoumaru kétfejű sárkánylován ült, minek neve Aun, és a magasból, a felhők közül kémlelve és kiáltozva kereste nagyurát.

 - Sesshoumaru nagyúr! Hol vagy, Sesshoumaru nagyúr! Válaszolj, nagyuram! Válaszolj nekem! Lehetséges volna, hogy Sesshoumaru alul maradt az Inu-yasha elleni küzdelemben? Ez hihetetlen… Nem is értem, miért aggódok érte, hisz a múltkor rajtam kísérletezett a kardjával. Bár lehet, hogy jóelőre tudta, hogy nem lesz bajom, és csak ugratott.

Yaken egy tisztáson szállt le a lóval a földre, ami lefeküdt, és Yaken a hátán ülve egy kis fehér virág szirmait tépdeste:

- Kísérletezett… Csak ugratott… Kísérletezett… Csak ugratott… Kísérletezett… Csak ugratott… Kísérletezett. Mi!? Sesshoumaru nagyúr! Kockára tetted hű szolgád életét egy kísérletért! Hálátlan kutya! –Egy kő csapódott Yaken fejének, és a kis szellem leesett a földre. –Sesshoumaru nagyúr! –pattant föl hirtelen és visszaugrott az állatszellem hátára. Ura közeledett felé. –Sesshoumaru nagyúr, tudnom kell, hogy a Tensaigával kísérleteztél rajtam, vagy nem?!

- Azt vártam, hogy megkönnyebbülten üdvözölsz, nem azt, hogy kérdőre vonsz.

- Persze, nagyuram, örülök, hogy élsz… azt hittem, meghaltál –újabb kő találta el a fejét.

Megfordult a szél és az erdő felől fújt. Sesshoumaru fölkapta a fejét. „Vérszagot érzek. És farkasok szagát… Ismerős ez a vérszag”

Sesshoumaru a vér szagát követve eljutott az ösvény porában heverő Sanaé élettelen testéhez, amit a farkasok még nem téptek szét. Megállt előtte. Nézte. Yaken közelebb ment a holttesthez.

- Ez egy halandó nő. De már meghalt. Bizonyára farkasok támadták meg, nézd a fognyomokat, nagyuram! Nagyuram… miért nézel így, Sesshoumaru nagyúr… Csak nem ismered ezt a halandót?

Sesshoumaru elgondolkozva, sőt, kicsit talán meglepetten figyelte a mozdulatlan testet. Eszébe jutott, milyen kedves is volt vele ez a fura szemű, szép lány. Elővette a Tenseigát és előrébb lépett.

- Nagyuram!

Sesshoumaru azonban nem figyelt rá. Elsötétült körülötte a világ, csupán a halott lányt látta. Majd megjelentek az alvilág küldöttei.

- Igen… Látom őket. Az alvilágból jöttek érte… Teszek még egy próbát. Talán a Tenseiga segít…

- Próbát? Milyen próbát?

Egyetlen csapással végzett a küldöttekkel. A sötétség elszáll. Odament Sanaéhez és letérdelt elé, aztán jobb karja és térde segítségével felemelte a lányt. Aki, meglepetésére, ébredezni kezdett. Egy kicsit nézték egymást. Majd Sesshoumaru felállt és a lányt talpra állította. Sesshoumaru szótlanul megfordult és már indult is. Sanaé követte. Yaken viszont ott maradt.

- Na ez szép! Sesshoumaru nagyúr megmenti egy halandó életét, hű szolgáját pedig kísérleti patkánynak használja. Úgy bánik velem, mint valami állattal, akinek nem fáj semmi, nincsenek érzései… Hüpp… Sesshoumaru nagyúr, te vagy a leghálátlanabb szellem, akivel valaha találkoztam… Annyi éven át hűen szolgáltalak… hüpp… Főztem, takarítottam, kiszedegettem a fehér bundádból a bolhákat… Ez nem igazság! Nagyuram! Nem vagy más, mint egy hálátlan kutya!

Yaken ekkor vette észre, mennyire lemaradt. Sietve iszkolt hát hőn imádott ura után.

„Hmm. A Tenseiga arra késztetett, hogy megmentsek egy emberi életet.”

2. Sanaé és a gyógyult kar

Sesshoumaru megpróbált nem törődni a lánnyal akit megmentett, és akinek még a nevét sem tudta. Sanaé pedig, illendő távolságra tőle, a szellem hátát nézte, meglehetősen aggódva. Pontosabban, nem is a hátát, inkább a bal ruhaujját, amit a szél szabadon lobogtatott, jelezvén, hogy üres… Sesshoumaru érezte a lány illatán az idegességet, vagy… talán nem is idegességet, inkább zavart. Yaken ura mellett lépdelt, és időről-időre hátra nézett, csak hogy gyilkos pillantásokat küldhessen az idegen felé. Aki, mérte végig a „bosszantó halandót”, nem csak meglágyította egy pillanatra drága ura szívét, bizonyára valami furfangos varázslattal, csalással, akármivel… de még van képe követni is őket! Yaken forrt a dühtől, de valamiért mégis visszafogta magát.

Hamarosan elérték a kétfejű sárkánylovat. Sanaé nagyon megijedt, hogy esetleg ott hagyják, ezért összeszedte a bátorságát és odafutott Sesshoumaruhoz.

- Hé! Várj! –Sesshoumaru megfordult. Ijesztő volt a tekintete. Yaken akkorát horkantott felháborodásában, mint egy víziló –Ööö… A nevem… Sanaé … és szeretném meghálálni, hogy… hogy…

Sanaé még kereste a megfelelő szavakat, és mivel nem találta őket, hát nem is nagyon bánta Yaken felháborodott közbeszólását:

- Te szemtelen halandó, csak nem képzeled, hogy Sesshoumaru nagyúrnak szüksége lenne a segítségedre! –mondta megvetően. Sanaé elpirult.

- Hát az biztos, hogy nálad hasznosabb vagyok! –majd ügyet sem vetve Yaken dühödt hörgésére, szembefordult az eddig unott képpel, ám nagyon is érdeklődve figyelő szellemmel. – Mondd, szeretnéd visszakapni a karod? –kérdezte halkan.

Sesshoumaru meglepődött. Annyira, hogy nem is tudta titkolni. Majd bólintott.

- Akkor vedd le a fölsőd! –mondta a lány határozottan, és Sesshoumaru, maga sem tudva, miért, és persze Yaken legnagyobb megdöbbenésére, engedelmeskedett. Sanaé elégedetten mérte végig a férfit, hisz mégis csak az, ráadásul jól néz ki, és ő, ő egy nő, sőt, már betöltötte a tizenhatot is, tehát felnőtt nő… Gyorsan elhessegette a gondolatot. Megérintette Sesshoumaru csonka karját. Becsukta a szemét.

- Én vagyok az élet… örökkön parázsló lelkem most fellángol… s fényem elér téged is.

Sanaét tényleg világos aura fogta körül, és a fény felkúszott Sesshoumaru karjára is. A férfi érdekes, de mindenképp kellemetlen bizsergést érzett, és már nem látta a nőt… talán csak egy szürkés szempárt… Majd a fény visszakúszott, és ott állt Sanaé, fáradtan, meggyötörten. A szellem lenézett a bal karjára. Nem érezte, hogy ott lenne, nem is tudta mozdítani, de ott volt, a helyén.

- Nagyuram… Sesshoumaru nagyúr… -Yaken csak ennyit bírt kinyögni.

Sesshoumaru ránézett Sanaére, és a lány viszonozta a tekintetét. A szemeiben mélységesen mély fáradság csillogott… elhomályosult a tekintete… és nekidőlt Sesshoumaru mellkasának. A férfi elkapta. Kicsit nézte. Aztán fél kézzel felrakta a lányt Aun, a sárkányló hátára, hogy elvigye egy biztonságosabb helyre. Nem igazán tudta megmondani, de… valahogy… boldog volt.   

3. A barlangban

Sanaé összerezzent. Nagyon hirtelen ébredt. Vérről és halálról álmodott. De nem állt össze a kép… pislogott, így végre látott is valamit a környezetéből. Egy barlangban volt. Száraz fűből összepakolt ágyfélén feküdt. Nem messze tőle, egy pici tűzrakás jelentéktelen lángja fölé görnyedve, egy apró alak ült. Mellette a lényhez képest hosszú bot feküdt, a végén egy női és egy férfi fejjel. Sanaé felült. A kis valami pedig megfordult. Sőt, odament hozzá. Sanaé erős kényszert érzett, hogy elhúzódjon, elfusson, elájuljon, esetleg hogy hányjon. De összeszedte magát, és már nem is volt a kis lény olyan bűn randa. Különben is, kezdett neki róla valami derengeni… a neve Yaken… és… egy ezüsthajú szellem szolgája. Aki megmentette az életét, és cserébe ő visszaadta neki a bal karját. Igaz, elég sok energiát elvont tőle a végtag növesztése… Árnyék borult rá. Sanaé felnézett. Egy férfi állt a barlang szájában, mögötte a telihold, fénye meg-meg csillant ezüst haján, tekintete sárgán parázslott, és szinte égette a lány bőrét, akár a tűz. Sesshoumaru…

- Nagyuram! –kiáltott Yaken –Hol jártál, Sesshoumaru nagyúr?

- Neked ahhoz semmi közöd… De ha már megkérdezted, az a hír járja, hogy egy démon, Goshinki, kettéharapta a Tetsusaigát. – Sanaé háta borsódzott a jéghideg hangtól. 

- De… nagyuram… ez hihetetlen…

Ám Sesshoumaru már nem foglalkozott a szolgájával, odasétált Sanaéhoz. Lenézett rá, de csak a szemével, a fejét ugyanúgy magasan tartotta.

- Mi vagy, te lány? Nincs szellem szagod.

- Ember vagyok –állt fel Sanaé, szinte büszkén, de mindenképp dacosan – Csak… egy kicsit más.

Sesshoumaru szinte átdöfte a tekintetével, mit átdöfte, kicsi darabokra szabdalta, mintha belelátna a fejébe, titkokat keresett. Sanaé azonban nem őrzött ilyesmiket magában. Nem tudta, honnan ered a képessége, de abban biztos volt, hogy nem szellem, és ennek örült. Sesshoumaru lassan megfordult, és leült egy kőre. Sanaé összehúzta a szemöldökét. Azonnal feltűnt neki, hogy nem mozgatja a bal karját. Egy ideig nem szóltak, és Sanaé nagyon kínosnak találta ezt a hallgatást, Sesshoumarut pedig kifejezetten idegesítette, hogy a lány ilyen meredten nézi őt. Mintha valami baja lenne.

- Miért bámulsz így rám? – fakadt ki, talán egy kicsit több érzelmet belevéve, mint akarta, vagy mint ami egészséges egy szellemnek.

- Miért nem mozgatod a karod? –kérdezett vissza Sanaé. Sesshoumaru meglepődött, nem szokta meg, hogy számon kérjék rajta, mit miért tesz. Yaken annyira kiakadt, hogy eleinte szóhoz sem jutott, amikor pedig már – asztmaszerű fuldoklással, amit később megpróbált köhögésnek álcázni –elég levegőt összegyűjtött ahhoz, hogy végtelen felháborodásának hangot adjon, Sesshoumaru már kész volt a válasszal:

- Mert nem mozog.

- Aha. Értem – Sanaé odament a szellemhez, letérdelt hozzá, és megfogta a kezét. Majd dörzsölgetni kezdte. Sesshoumarunak még megijedni sem volt ideje. Most egészen közel volt a szellemhez, Sesshoumaru pedig várta, hogy megcsapja orrát a félelem jól ismert szaga, de nem érzett semmit. Pontosabban, valami halvány virágillatot, mit már szinte elnyomott a lány megalvadt vérének szaga… és egy csipetnyi bűntudatot. Mintha ezt a nőt tényleg érdekelné, mi van vele. Ujjai lassan felmelegedtek, Sesshoumaru pedig most már nemcsak látta, de érezte is rég elveszettnek hitt karját. Mozdítani viszont még mindig nem tudta. A szellem dühös lett, mi értelme volt visszakapni a karját, ha most nem tudja használni?! Sanaé, mintha ezt megérezte volna, a szemébe nézett, és elmosolyodott.

- Bocsáss meg, nem tudom, mikor tudod újra használni, szólnom kellett volna, hogy az elején foglalkozni kell vele. De ne aggódj, csak dörzsölgetni kell, így visszaáll a vérkeringés, utána már tornásztathatod, pár nap, és jobb lesz, mint a régi! – jelentette ki Sanaé vidáman, Sesshoumaru nem állhatta a szürkés szempár látását, hát elfordította fejét. Sanaé kicsit még dolgozott a kezén, de aztán, a nyomasztó csendet megunva, otthagyta. Lefeküdt az „ágyára” és rövid időn belül elaludt. Sesshoumaru még hosszan, nagyon hosszan nézte, és őrizte álmát.

Másnap Sanaé arra ébredt, hogy valaki bökdösi a vállát. Halványan eljutott a tudatáig, hogy a valaki beszél is hozzá.

- Ébredj már, halandó, Sesshoumaru nagyúr nem szereti, ha megvárakoztatják!

Sanaé megfordult, és szembetalálta magát Yakennel. A látvány váratlanul érte, felkiáltott, legott fejbevágva a gnómot. Aki, ahogy azt az ütés erejétől várni lehetett, eldőlt, akár az a fából készült ülőbaba, amit még kislány korában csinált. És legálabb olyan hangtalanul. Sesshoumaru azonban, ha mást nem is, hát a kiáltást meghallotta, és biztos volt benne, hogy legalább egy mérföldes körzetben mindenki hallotta. Éppen ezért –de Sanaé őszintén remélte, hogy másért –meglehetősen dühösen vonult be a barlangba. Persze, Sanaé szerint, csiga lassan. És mi lenne, ha megtámadták volna? A lány sértődötten biggyesztette le ajkát, olyan jellemző, a férfiakban –és úgy általában, a szellemekben –nem lehet megbízni! Sesshoumaru toronyként magasodott szegény nő fölé. Elég hatásos volt, ahogyan állt és nézte, Sanaé hátán ezer meg ezer hangya futkosott föl és alá, jobbra, balra, őrült viszketést okozva, de a lány nem mert megmozdulni. Yaken is magához tért, miközben feltápászkodott, felfedezte a homlokán trónoló hatalmas púpot, és nagyon–nagyon szemrehányó pillantásokat lövellt „a szemtelen kis fruska” felé. Sanaé csak most vette észre. Ránézett, majd megrázkódott. De nem az ijedtségtől, vagy a félelemtől. A szeme furcsán, szinte komisz örömmel csillogott… A két szellem úgy nézett rá, mint farkas a báránykára, aki mindig kicselezte őt, de most sarokba szorította. Sanaé próbálta csitítani magát, hiszen, „szegény Yaken, olyan mintha a homlokából hirtelen még egy feje nőtt volna”. De ezt nem kellett volna gondolnia. Mert ahogy eljutott, gondolatban, az utolsó szóig, kitört belőle a nevetés. Sesshoumarut meglepetésként érte ez a reakció, Yakent pedig felháborította, teljesen kikelt magából, artikulálatlan üvöltésben nyilvánult meg haragja. Szerencsére ura nem értett belőle semmit, hisz Sanaé nevetése még az ő hangját is túlszárnyalta. Egyszerűen nem bírta abbahagyni, akárhányszor lenyugodott, kinyitotta a szemét, meglátta Yakent, egy öklömnyi púppal a fején. Sesshoumaru, ha nem is nyugodtan, de türelmesen várt és állt, mozdulatlanul, halálkomolyan, arcizma sem rándult, még csak nem is pislogott, jelezvén, hogy az ő nyugalma megingathatatlan. Ám, lelke leges legmélyén, örült a helyzetnek. Tetszett neki a lány nevetése. Mintha… mintha patak csobogna, ékkövek csilingelnének… 

Sanaé, mikor észrevette a szellem komolyságát, lelohadt a jókedve. „Miből van ez, fából?” –tanakodott magában Sanaé –„Esetleg kőből, acélból… vagy jégből?” Vetett egy szemrehányó pillantást Sesshoumarura, ám mielőtt eszébe jutott volna egy csípős kis megjegyzés a szellem ridegségére, észrevette, milyen gyilkos tekintettel mered rá Yaken. Hirtelen nem is tudta, mi baja lehet neki, de a púpról rögtön eszébe jutott.

- Jaj, bocsáss meg, Yaken! –Itt szünetet kellett tartania, hogy elnyomja az ismét felerősödött nevetési kényszert –Nem akartalak megütni, sem kinevetni, csak megijesztettél, –az arca maga volt a megbánás, szemei tágra nyíltak, tekintetében az őszinte bűntudat fénye csillogott, Yaken teljesen megbocsátott neki –és, hát, úgy nézel ki, mint egy… egy...

Nem bírta befejezni, muszáj volt eleresztenie egy apró kuncogást, ám ennek ára volt: Yaken sértődötten fordult el.

4. Toukijin & Tetsusaiga

Egy lerombolt falu füstölgő maradványai felé tartottak. Vér volt mindenütt, és emberi maradványok. A föld fekete és halott volt. A falu közepén, ahol a legnagyobb volt a pusztulás, a ködben egy valaha hatalmas, és bizonyára iszonyú szellem megmaradt darabjai hevertek. Yaken előre rohant, Sanaé követte. Sesshoumaru nyugodtan ballagott utánuk. Yaken a halott szellem fejénél állt meg, ami akkora volt, mint egy felnőtt ember. A nem is oly rég még vörösen izzó szemek elhomályosultak, a lila pofában hatalmas, hófehér agyarak fénylettek. Sanaé végigmérte a tetemet, bizonyára a szellemnek, ami végzett vele, hatalmas ereje van… Sesshoumaru is odaért, Sanaé ránézett, szinte könyörögve, hogy menjenek. Nagyon rossz érzése támadt. Sesshoumaru elgondolkozva nézett maga elé. „Hmm. Ez Inuyasha szaga. De… más. Szellemszaga van, olyan, mint apánknak… és nekem.” Sesshoumaru végül, a jobb kezével, megfogta a halott szellem szarvát, és könnyedén felemelte. Sanaé elámult, azt gondolta, hogy a férfi erős, de hogy ennyire… persze, szellem, naná, hogy erős! De attól még nagy szemekkel nézett Sesshoumarura, aki úgy tett, mintha nem venné észre.

Egy legalább annyira sötét kisugárzású helyre értek, mint amilyen a falu volt. Egy barlanghoz tartottak, Yaken ment be elsőnek, félrehajtva a függönyt. Sanaé belesett a résen, egy nem túl bizalomgerjesztő szellem ült odabent. Hallotta is, amit mondott.  

- Mit akarsz?

Ekkor Sesshoumaru is belépett, Sanaénak viszont esze ágában sem volt követni.

- Te vagy Kaijinbou, Toutousai száműzött tanítványa?

- Én vagyok.

- Ez a szellem kettéharapta a Tetsusaigát. –Sesshoumaru ledobta a fejet a földre –Azt akarom, hogy olyan kardot készíts nekem az agyarából, amely legyőzi a mestered által készített kardot.

- Hogyan csinálhatnék bármit is egy halott dologból? –csusszant közelebb a férfi a fejhez.

Sesshoumaru elővette a Tenseigát. A kovács ijedten hőkölt hátra, amint a kard lecsapott. De nem őt célozta, hanem olyasmit, amit csak a kard birtokosa láthatott. A levágott fej újraéledt. Szemeiben felizzott a vérvörös tűz.

- Hihetetlen… a fej él… Minden eddiginél hatalmasabb kardot kovácsolok belőle, és végre megmutathatom annak a kontár Toutousainak, hogy én vagyok a legjobb! –Kaijinbou teljesen lázba jött. 

Pár nap múlva Yaken egyedül ment vissza a kardért. Sesshoumaru is elment valamerre. Sanaé Aun társaságában, egy erdő szélén ült, a csillagokat nézve.

Eközben Yaken belépett Kaijinbou barlangjába.

- Kaijinbou, elkészítetted már a kardot, amit uram rendelt tőled?

- Igen. Kész. A Toukijin –Yaken megijedt a kovácstól, aki az elkészült kardot, --mely körül gonosz aura vibrált,-- a kezében tartotta, és nézte, megbabonázva. –Inuyasha… most bosszút állok.

Azzal egy könnyed mozdulattal kettévágta a törpét.

Sesshoumaru így talált rá szolgájára, a barlang porában feküdve. Szeme összeszűkült, és elővette a Tenseigát. Egyet suhintott vele, és Yaken felébredt.

- Hö? Mi van? Ah, már azt hittem, Kaijinbou kettészelt… -Yaken nem bírt felállni, hát hátrafordult, és meglátta a lábait, tőle nem messze. –Ah! Tényleg kettévágott! De akkor –Fölnézett, egyenesen urára. –Sesshoumaru nagyúr! Megmentetted hű szolgád életét –a kis gnóm szeme könnyes lett.

- Szedd össze magad! –Sesshoumaru nem hatódott meg. –Tudni akarom, mi történt.

Yaken készségesen odamászott a lábaihoz, és beszélni kezdett:

- Nagyuram! Kaijinbou elkészítette a kardot, ám az a hatalmába kerítette. Bosszút akar állni a gyilkosán.

Sesshoumaru, szokásához híven, szótlanul megfordult, hogy visszamenjen Sanaéhez. Yaken gyorsan összekapta magát, szó szerint és mellékesen is értve, majd ura után iszkolt. 

Sanaé már tüzet gyújtott, és mikor meglátta Sesshoumaruékat, felállt, hogy odamenjen, és üdvözölhesse őket.

- Sanaé, ne mozdulj! –parancsolt Sesshoumaru.

A lány éppen lépett volna, de megállt, egy lábon állva, még csak nem is pislogott. Sesshoumaru elsuhant mellette, és egy energianyalábbal elvágta két fa törzsét, úgy, hogy azok kidőltek. Mögöttük egy vörös szemű nő állt, legyezővel a kezében. Yaken felkapta fejét.

- Én ismerem ezt a szagot! Ez annak a furcsa alaknak a szaga, aki azt a kart adta a gazdámnak! A páviánbundás szaga.

Sesshoumaru végigmérte a nőt.

- Yaken nem téved. A szaga tényleg olyan, mint Narakunak, aki tőrbecsalt engem azzal a karral. Ezt a nevet sohasem fogom elfelejteni.

 A nő lassan, vontatottan beszélt:

- Te bizonyára Sesshoumaru vagy, Inuyasha tisztavérű bátyja. Úgy látom, okos vagy. Én

Kagura vagyok, a szélboszorkány. Naraku egyik inkarnációja.

- Inkarnáció?

- A kard, a Toukijin, amit készíttettél, Goshinki agyarából készült, aki szintén Narakuból jött létre.

- Nagyon érdekes. Csak nem azért jöttél, hogy ezt elmondd?

- Nem. –folytatta Kagura mézesmázosan. –Nem érzed? Goshinki szaga ott van a kardon. A Toukijin itt van a közelben. Nem is gondolnád, milyen közel…

Azzal Kagura meglegyintette a legyezőjét, ennek nyomán erős szél csapott Sesshoumaru arcába, félrefújta haját. A szellem viszont csak állt, nyugodtan. Kagura pedig kivett a hajából egy tollat, egy mozdulattal megnövesztette, majd elrepült vele.

- Te vagy a kard tulajdonosa!

 Sesshoumaru felemelte fejét, figyelte, míg el nem tűnt a látóhatáron, majd hátra nézett. Sanaé még mindig állt, ugyanúgy, ahogy megdermedt a kérésére. A szellem halványan elmosolyodott.

- Sanaé, most már megmozdulhatsz.

A lány erre egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében letette a lábát, pislogott párat, széttárva karját. Yaken úgy nézett rá, mintha a lány elmebeteg lenne.

- Minden nő furcsa! –csóválta fejét.  

Sesshoumaru elment, otthagyva Sanaét és Yakent az erdőnél. A lány visszaült a tűzhöz. Nagyot sóhajtott. Zavarosnak találta az egészet. Éppen ezért szinte örült, hogy Sesshoumaru elment… bár… nem találta Yaken társaságát túl szórakoztatónak. Állandóan beszélt, hogy Sesshoumaru nagyúr milyen hálátlan vele, és hogy nem érti, miért kell egy ilyen halandót pesztrálgatniuk. Sanaé nem figyelt rá. Elgondolkozott, messze szállt. Most rendezte a gondolatait. Az ujjain számolta, mit tudott meg Sesshoumaruról. Egy, a jelleméről: nagyon komoly, erős szellem, de valójában kedves. Ő szereti… mármint, nem úgy, hanem inkább mint a bátyját. Aztán: van egy ellensége; Naraku, aki bizonyára nagy hatalommal bír, ha inkarnációkat képes létrehozni… van az a Kagura, aki a szelet uralja. Valahogy úgy érezte, fogják még látni. Viszont, rokonokról, barátokról nem hallott. Yaken egyszer motyogott valamit egy Inu-Yasha nevű valakiről, de… ez volt minden. A lány nagyot sóhajtott. Akikkel utazott, gyakorlatilag idegenek voltak számára. Ám szeretett velük lenni. Rá kellett jönnie, érzelmei tisztázásához még időre lesz szüksége. Hát becsukta szemét, és Yaken monoton beszéde lassan egybefolyt, amint mélyen elmerült saját lelkének ezüstös tüzében…

Sesshoumaru sokára tért vissza, Yaken már elaludt. Sanaé aggódva figyelte a férfi arcát, gondterheltnek látszott. Az oldalán pedig egy új kard volt. Sanaé érezte a fegyver erejét, s látott a hüvely körül halványan derengeni egy gonosz árnyat, ami azonban láthatóan nem akart ártani Sesshoumarunak, sőt, mintha behódolt volna neki, bár különben sem tudta volna a szellemet bántani… vagy a hatalmába keríteni. Sesshoumaru leült az egyik fa tövébe. Sanaé odament hozzá.

-         Hogy van a karod?

-         Mintha nem is lenne.

Erre Sanaé letérdelt a szellem elé, és masszírozni kezdte a kezét. Egy kicsit hallgattak.

- Pedig szépen javul. Persze, ha te is tornásztatnád néha…-- felpillantott, tekintetük találkozott –Új kardod van… Ööö… Kérdezhetek valamit?

- Nem. –Sesshoumaru elfordította a tekintetét, jelezvén, hogy nem kíván többet mondani. Sanaé nagy levegőt vett:

- Hol voltál?

A szellem ránézett. „Vajon mit nem értett azon, hogy nem?” Megdöbbentette, mennyire nem tart tőle ez a nő. Honnan veszi, hogy nem nyeli le keresztbe? Ennyire naiv lenne? Persze, azt is kérdezhetné, hogy a legtöbb ember miért hiszi azt, hogy minden szellem mániákus tömeggyilkos… talán, mert azok is. 

- Ahhoz neked semmi közöd.

- Ahogy gondolod… -- Sanaén nem látszott, hogy a szellem megbántotta volna, és nem is, na jó, egy kicsit tényleg, de csak nagyon kicsit. – Érzel már valamit?

- Zsibbad.

- Akkor most próbáld meg egy kicsit egyedül –állt fel a lány. –És mozgasd!

Másnap reggel Sesshoumaru már a bal kezével igazította meg a vállán lévő bundát. Yaken izgatottan rohant ura felé.

- Sesshoumaru nagyúr! Hol voltál olyan soká, nagyuram?

- Nem mintha közöd lenne hozzá,… de magamhoz vettem a Toukijint…. És ellenőriztem valamit. „Belegondolni is furcsa, hogy én, a Nagy Sesshoumaru, egy pillanatra megijedtem tőle… Inu-Yasha átváltozott.”

Sanaé észrevette a szellem arcán átsuhanó kétséget, de ezt nem mutatta.

Egy erdőbe mentek, ahol sűrűn álltak a fák. Sanaé Aun hátán lovagolt.

- Miért jöttünk ide, nagyuram? –kérdezte Yaken.

- Beszélni akarok Bokusenouval. – egy hatalmas, öregnek látszó fához értek.

- Az ki? –tudakolta Yaken.

- Egy kétezer éves magnólia fa.

Megállt az erősen repedezett törzs előtt, ami hirtelen megmozdult, és egy vénségesen vén arc jelent meg rajta.

-         Sesshoumaru! Bizonyára azért jöttél, hogy apád kardjairól kérdezz.

-         Ezt honnan veszed?

-         Az én ágaimból készítették a Tetsusaiga és a Tenseiga hüvelyét, mi másért látogatnál meg?

- Szeretném, ha elmagyaráznád nekem Inuyasha és a Tetsusaiga kapcsolatát! Inuyasha vére megváltozott… épp akkor, mikor a Tetsusaiga eltört… olyan lett, mint apánké… vagy az enyém.

- Az lehetetlen! Egy olyan félvér, mint az öcséd, soha nem lehet teljesen szellem.

- Kifejtenéd bővebben?